a 'nem kéne' szerelem

A kilencedik hónap is eltelt azóta, hogy Zsuzsannát először láttam (pontosan tegnap), és lassan három, hogy utoljára.

Azt mondják, az idő begyógyítja a sebeket. Nem, nem hiszem. Nem begyógyítja, hanem heggel borítja, a seb ott marad, emlékeztet, és a mélyén egy-egy mozdulatra felébred a fájdalom - de Te gyógyultnak vagy nyilvánítva.

Tegnap este a kezembe akadt egy könyv. Még a kapcsolatunk elején vettem Zsuzsannának. Amikor együtt voltunk, általában vittem valami olvasnivalót: verseket, szövegeket, idézeteket, és ezt a könyvet: mindig nálam volt, hogy ha úgy adódik, elővegyem és felolvassam belőle valamelyik részt. (No lám, nem is neki: kettőnknek vettem.) Például, az elején Dömdödöm történetét, abból a részből, ahol bemutatják a szereplőket.

A könyvet nem hagytam ott nála, velem utazott minden alkalommal, és csak párszor került elő, elvoltunk nélküle. Amikor hazajöttem, kitettem az utazótáskából, és a polcra csúsztattam a mesekönyvek közé, majd legközelebb vissza. Tanúja volt minden találkozásunknak, Debrecenben, Pesten.

Levettem a polcról, és belelapoztam. Még benne  vannak a kis színes postitek, amelyekkel megjelöltem a felolvasandó részeket. Beleolvastam, de most nem működött Lázár Ervin. Már a kezdete, amin máskor lazán átlibben az ember, anélkül, hogy meglegyintené a bánat:

Én nem bánnám, ha néha-néha meglátogatna a Szomorúság. Mondjuk, havonta egyszer. Vagy inkább félévenként. Elüldögélhetne itt. Még be is sötétítenék a kedvéért. Összehúznám magam. És sajogna, sajogna a szívem.

De hogy mindennap eljön! Na nem, azt már mégsem! Hogy felidézze minden: egy ferde tekintet, egy régi tárgy, egy poros fénykép, a szélfújta levelek, az eső, az eldübörgő vonatok zaja. Na nem! Alig merek már kinézni az ablakon. Ott szokott előbukkanni a Szomorúság, a faluvégi dombhát mögül. Hű, komor ám, sötétbarna! Lép egyet, s már a Ráday-kastély tetején van, még egyet, s már itt áll a vasúti kocsma udvarán; s mi neki onnan az én ablakom! Semmi. Már kopog. "Dehogy eresztlek - gondolom -, dehogy!" Törődik is vele! Átszivárog az ablaküvegen, betelepszik a szobámba. A fekete feketébb lesz tőle, a barna barnább, a pirosok kialusznak, elszürkülnek a sárgák, megfakulnak a kékek, a zöldek, mint a hamu. Reménykedem mindig, hogy nem hozzám jön. Annyian laknak errefelé... És már kopog is, kopp... kopp.

És már bent is volt. Ezek után hiába lapoztam gyorsan tovább, és folytattam ott, hogy:

- Azóta itt lakik a Négyszögletű Kerek Erdőben - mondtam.

- Itt - folytatta Mikkamakka -, akárcsak Dömdödöm.

- Kicsoda?

- Dömdödöm. Azért nevezzük így, mert csak annyit tud mondani: dömdödöm.

- Semmi mást?

- Semmit. De azért nagyon jól megértjük, akármit is akar mondani. Néhány nap alatt te is megérted.

- Ő meg, ugye, azért jött ide, mert odakint senki se értette meg, és ki is nevették - mondtam.

- Lehet - válaszolta Mikkamakka -, magam sem tudom pontosan. De Aromo, a fékezhetetlen agyvelejű nyúl azt állítja, hogy Dömdödöm tudna beszélni, csak nem akar.

- És miért nem?

- Aromo úgy meséli, hogy Dömdödöm egyszer nagyon megszeretett valakit. Igen megörült, te is tudod, mennyire megörül az ember annak, ha megszeret valakit. El is indult Dömdödöm, hogy majd odaáll az elé a valaki elé, és azt mondja: szeretlek. Igen ám, de útközben látott két asszonyt. Éppen azt mondta az egyik a másiknak: "Én igazán szeretem magukat, de ha még egyszer átjön a tyúkjuk a kertembe!..." Mi az hogy "de ha még egyszer" - gondolkozott Dömdödöm -, akkor már nem fogja szeretni? Aztán jobban odanézett, s akkor ismerte meg a két asszonyt. Világéletükben gyűlölték egymást. "Ejha!" - mondta Dömdödöm, és odaért a templomtérre. Ott éppen egy zsinóros zekés poroszló püfölt egy rongyos gyereket. "Én szeretem az embereket - ordította a poroszló, és zitty! a somfa pálcával -, de azt nem tűrhetem...!" - óbégatta a poroszló, és zutty! a somfa pálcával. "Már megint ez a szó, már megint ez a szeretni szó!" - mormogott Dömdödöm, és elgáncsolta a poroszlót, s amíg őkelme feltápászkodott, ő is meg a rongyos gyerek is kereket oldott. S úgy futás közben fülébe jut egy beszélgetésfoszlány. Egy fiú éppen azt mondja a másiknak: "Én a világon a legjobban a pirított tökmagot szeretem." Erre már igazán elkeseredett Dömdödöm, de ez nem volt elég, mert akkor meghallotta, ahogy a ligetben egy lány azt mondja egy fiúnak: "Én igazán szeretlek." "Mi az hogy igazán?! - háborgott magában Dömdödöm. - Akkor talán olyan is van, hogy nem igazán? Ha nem igazán, akkor az már nem is szeretet. S ha szereti, akkor miért kell hozzá az az igazán? Vagy szeret valakit az ember, vagy sem." S akkor elgondolkozott ezen a szeretni szón. Mit is jelent igazából? Mit jelentett annak az asszonynak a szájából? Mit a poroszlóéból? Mit a tökmagevő fiúéból, és mit a ligetbeli lányéból? Mit? De már akkor oda is ért ahhoz, akit megszeretett. Megállt előtte, rápillantott, és azt mondta: "Dömdödöm." Azóta se hajlandó mást mondani, csak ennyit, hogy dömdödöm.

- És akinek azt mondta, hogy dömdödöm, megértette őt? - kérdeztem.

- Egészen bizonyos lehetsz benne - mondta Mikkamakka -, ámbár könnyen meglehet, hogy ezt a történetet Aromo találta ki, és Dömdödöm tényleg nem tud mást mondani, csak azt, hogy dömdödöm.

Dömdödöm, mondom.

Van, aki érti.

 

Pontszám:

 

 

5 (1)

Jelentkezz be a szavazáshoz!

Kategóriák

mese a csodáról

Címkék

emlékek , Kapcsolat , vágy