Olvasom:

Nem az az igazán fontos, hogy hol vagy, hanem az, hogy kivel vagy ott.

Ezt jól bizonyítja Debrecen: katonaidőm óta utáltam.

Most meg repülök oda, ha tehetem. Na ugye.

Este nyomtam egy spinninget Mónival.

Olyan pályát választott, ami zömmel síkság, nagy futásokkal, kis hegymenettel közben. Nekem ez tetszett, 'megyek Debrecenbe', gondoltam. Kitekertem a lelkemet.

Az óra vége felé - mondjuk a város határában :) - felhangzott az utolsó szám a CD-ről:

"such a lovely place, such a lovely face",

megérkeztem Zsuzsannámhoz.

Zsuzsival beszéltük, hogy nem tetszem magamnak, az a helyi szingularitás a derekam körül... Azt mondta, magamnak fogyjak/tornásszak, ne neki.

Az elmúlt 1 hónap alatt több kilót leadtam (kb. 80-ból). A nadrágszíjon egy lyuknyit - 3,5 cm - simán beljebb fűztem.

Zsuzsi egyből kiszúrta, és rákérdezett.

G nem. Vagy igen, de nem örül, mert rá ugyanennyi felment?

Rábukkantam egy Cseh Tamásról szóló írásra, majd kerestem tőle számokat, azok mennek meló közben.

Dalok az életünkről - akik ott voltak a hatvanas-hetvenes években, sokan értik. Nem kizárólag a zene, hanem a szövegek.

Ezzel kezdtem ma (aztán jöttek a többiek sorban, Te is, Zsuzsi):

Fekszünk az ágyban, egymás mellett, olvasunk.
Váratlanul átnyúl, be a pizsamámba, és megragadja.
Mosolyog, én is rá. A szemüveg felett nézem. Nem szól. Kibújik a gonoszság belőlem:
- Szereted megfogni?
- Nem. - Szinte mordul a válasz.
A hangsúlya két igennel ért fel.

A tragédiák mindig mással történnek. Én ura vagyok a helyzetnek, mindenre képesnek érzem magam, irányítom a dolgokat.

Mi az a fura ott a távolban? Párának néz ki, vagy tán egy hullám közeledik?

Tanulság nincs. Én álmodom. Szerelmes vagyok, boldog vagyok.

Mit érzett Szabó Lőrinc felesége, olvasva a Huszonhatodik év verseit? Pedig ő a negyedszázadból 21 éven át képben volt...

Van, hogy csak órák múlnak el, hogy az egyik ágyból a másikba fekszem. Még sosem szóltam el magam, pedig, ha valahol, akkor ott könnyű lenne. És nincs lelkiismeret-furdalásom, ott sosincs.
Kiszállva az ágyból, jőve-menve, család körében élve, éjjel felébredve: ott igen.
Fura szerzet az ember.

Milyen furcsa, és milyen hamar megszoktam...
Két nő fut párhuzamosan az életemben, feleség és szerető.
Az egyik tud a másikról (jó ez neki?), a másik teljesen gyanútlan. Sőt, boldog.
Nem azért, mert ilyen ügyes vagyok, hanem csak szerencsés, amíg ki nem tudódik. És otthon (is) tényleg jól érzem magam.
Banális történet, lásd világirodalom.

Sziasztok!

Azon gondolkodtam az elmúlt nap - volt rá időm, 600km-t vezettem, és délután már dolgom sem nagyon volt, a kollégákat 'pásztoroltam' visszaindulásig -, hogy miként működhet egy kapcsolat úgy, hogy mindketten eleve tudják, hogy a vég kódolva van benne?

Hogyan működhet és igazán működhet-e egy kapcsolat, ahol ilyen hihetetlen nagy a távolság egzisztenciálisan, kulturálisan, érdeklődésben, ahol nincs igazán metszéke a két világnak? (csak a szex, meg az én szerelmem...)

Arra a következtetésre jutottam, hogy ez két esetben lehetséges. Az egyik, ha minkét fél nagyon akarja, és hajlandó meghozni a szükséges kompromisszumokat, amik a különbözőségek áthidalásához szükségesek. Valószínű szükséges az is, hogy egyiküknek se kelljen kiszakadnia a saját közegéből, meglegyen a kellő szabadsága esetenként akár egyedül is a régi haverokkal, csajokkal futni egy kört. A másik, ha mindkét fél talál valami vonzót, valami személyes érdeket a kapcsolatban, ekkor addig-ameddig elműködik. Nem hiszem, hogy túl sokáig. És ha valamelyiknek azt az előnyt felülírják, túlnövik a hátrányok, az alkalmazkodás kényszere, az 'akkor is el kell viselnem ha én éppen nem vagyok ráhangolva', vagy bármi más, akkor redőny le.

Nem volt jó nap, és nem volt jó az éjszaka sem, ilyen gondolatok között. Újra elkezdett nagyon hiányozni, sajogni, és motoszkálni az érzés, fel kellene hívni, vagy legalább egy sms, csak egy iciripiciri... Persze ennél több eszem volt.

Ma ötkor találkoztunk volna, lefixáltuk legutóbb. Az tette be a kaput este, hogy éreztem, készülődnöm kellene a találkozásra, csomagolni, ajándékot kitalálni, italt beszerezni... Ehelyett próbáltam magam lekötni valamivel - tenisz volt az eurosporton, de a végébe belealudtam, szerencsére. Addig sem nagyon követtem.

Nem tudom, mi csapta ki nála a biztosítékot a hét végén. Persze, aludt rá párat, de mégis izgat a dolog. Nekem is megfordult a fejemben, hogy lemegyek Hozzá ma, és reggel elköszönök, legyen vége, de biztosan nem lett volna még erőm megtenni.
Lehet, hogy volt valami munkatárgyaláson, és az hajlik valamerre.
Lehet, hogy elege lett abból, hogy a szakma megszerzését többször mondtam Neki, állítólag jelentkezett a kutyásokhoz, és jövő héten indul, ha nem megy el, akkor tudja, hogy beszóltam volna. Az az érzésem, nem tudja felmérni (melyik fiatal tudja/akarja ma?, erről majd külön), hogy fontos lenne, hogy legyen valami a háta mögött, ha valami közbejön.
Lehet, hogy megnézte ennek a blognak a béta-verzióját a mindenkilapján (már nincs ott), és az okozta.
Lehet, hogy megnézte az iwiw-emet, csak családi képek vannak fenn, ez is kicsaphatta a biztit. Meg jártam fenn háromszor is a hét végén, de nem jelöltem be ismerősnek...

Na ezt nehezen magyarázom meg, de megpróbálom. A meghívója lapján fent van egy gyönyörű kép Róla is (tényleg, szebb, mint az életben, mosolyog, minden kis szeplője külön nevet, szállnak a hajszálai a feje körül), egy kempingben, nyáron, ettől kiborultam mint a fene - mégis, milyen alapon vagyok féltékeny? A meghívója ráadásul minden szexklubnak tagja, na ettől sem lettem jobban - mégis, mi közöm hozzá?

Tudom, semmi. Mégis. Ezért nem jelöltem be. Emiatt fordult meg a fejemben, hogy ma elbúcsúzom, akkor is, ha tudom, hogy nem tettem volna meg, ma még nem. Ha nem tudom elfogadni úgy, ahogy van - mit meg nem tettem pedig ezért -, és minden újdonság felzaklat, akkor igen, vége, még mindig jobb mindkettőnknek.

Az elején felsorolt két eset közül, amint látható, nálunk a második működött-működgetett. Nagyon necces volt már a végén, a távolsággal együtt. A baj az, hogy nekem sokat jelentett, mindkét már említett szempontból. Neki nem, de ezt el lehetett viselni:(

Borzasztóan hiányzik. Tudom, újra kezdeném bármikor, feltételek nélkül.(hogy ez mekkora zőccség:))

A mai nap egyébként nagyobb megrázkódtatások nélkül eltelt, tettem a dolgom, és közben hátul mindig ott zakatolt: lassan indulnod kéne, ha... Igyekeztem nem sajnálni magam. Este aztán -ötkor, amikorra a randi meg volt beszélve- küldtem egy szomorú smiley-t sms-ben. Nem vártam választ - inkább délelőtt lestem a telefont, hogy na egye fene menjek ma mégis...

Tudtam, hogy hülyeség.